A Boszorkány-sziget

 

Hol volt, hol nem volt, volt valahol egy óriási óceán. Az óceán közepén egyetlen sziget volt, amit mindig köd borított. A sziget kicsi, rejtelmes és ijesztő volt. Szinte csak boszorkányok lakták. Ezért is hívták Boszorkány-szigetnek. Itt csak egy évszak létezett, az ősz. Egész évben, mindig ősz volt. A fák sosem változtak, állandóan színes levelek borították az ágaikat és alattuk a földet. Az avarban patkányok izegtek-mozogtak. Rossz volt hallani, hogy ott csócsálják a zsákmányukat, legyen az bármi. Félelmetes volt, hogy nem lehetett az orrunkig sem látni a sűrű köd miatt.

A sziget közepén egy erdő volt. Fái hihetetlen sűrűn álltak, nem lehetett átlátni köztük. Rajtuk indák lógtak, a földön meg borostyán burjánzott. Az erdő közepén egy hatalmas, magányos szikla hevert egy tisztáson. A sziklában egy lyuk volt. Onnan néha fények villantak ki, olyanok, hogy majd meg lehetett vakulni. És ha fény is van, akkor ott valakinek vagy valakiknek lennie is kell. Beszéd is hallatszott, úgyhogy biztosan van bent valaki. Valamit morogtak. Valami ilyesmit:


      -          Ez aztán jó büdös kotyvalék lesz! – mondta valaki.

-          Úgy bizony!

-          Jaj, de szép színed van csöppségem! – és valami nyekkenés hallatszott, mint valami béka, amin áthajtott egy autó.

-          Óóó! A patkányfej kimaradt! Várj már! Ne kotyvassz össze-vissza! – kiáltotta egy rekedt hang.

 

Majd valaki kijött a lyuk nyílásához és visszakiáltott, hogy: „Elmegyek patkányfejért!”. Felpattant a seprűjére és elrepült. Ekkor lehetett látni, hogy boszorkányokról van szó.

 

Amikor visszaérkezett egy kosárnyi patkányfejjel, a többiek ezt mondták kórusban:

 

-          Na, végre!

 

Az éjjel is csak főztek és most már különös szagok meg színes füstök is párosultak ehhez. Volt, amikor zöld füst vette körbe a sziklát, de volt olyan is, amikor a szigetet borító köd vált lilává! Mindenféle szag is terjengett. Gyomorforgató volt a bűz!

 

Hajnalban sem aludtak, tervezgettek valami utat. Ismét mormogtak egymás között:

 

-          Most aztán retteghet Európa! Halloween ünnepén nem menekszik előlünk senki!

-          Úgy bizony!

-          Szörnyű dolgokat teszünk!

-          Én bekenem a lépcsőket mézzel, hogy az emberek elessenek majd!

-          Én meg lisztes zsákokat varázsolok az ajtók fölé!

-          De a fokhagymabűzt sem kellene kihagyni!

-          Úgy bizony!

-          Na és a temetők? Azokkal mi lesz? A szellemeket minden évben kiűzzük onnan! Idén sem hagyhatjuk ki!

-          Úgy bizony!

 

Előkészültek mindennel, megfőzték a szükséges kotyvalékokat…

Eljött hát Halloween estéje. A boszik nekivágtak átrepülni az óceánt. Az úton gonoszan rötyögtek és bemagolták a varázsigéket. Nagyon jól elszórakoztatták egymást. Ahogy odaértek, leszálltak a tengerparton. Rögtön jött is az első megjegyzés:

 

-          Fúj milyen tiszta környezet! Szégyen!

És ismét az „Úgy bizony!” kijelentés.

 

Berepültek a szárazföld fölé és onnan néztek szét. Megszállták a kontinenst. Szétszóródtak mindenfelé.

 

-          Hajnalban itt találkozunk! Itt a tengerparton.  – jelentette ki az egyik banya.

 

Mindenki repült kisebb csoportokba rendeződve.

 

-          Miénk az a város!

-          Úgy bizony! (- már megint!)

 

Leszálltak; mindenki ugyanazt cselekedte: Mézzel kenegették a lépcsőket, liszteszsákokat varázsoltak az ajtók fölé és a fokhagymabűzt se hagyhatták ki, na és persze becsöngettek mindenhová, majd elrepültek. Gurultak a kacagástól, amikor kinyitották az ajtót, és a liszt beborított mindent, és ahogy letörölték az arcukat, elkezdtek a fokhagymabűzben könnyezni, valaki meg még a lépcsőn is lecsúszott, és most már nem csak lisztes, hanem mézes is lett! Ahogy mindezzel végeztek, közösen felkeresték a temetőket és jót szórakoztak azon, hogy a szellemek milyen ijedősek!

 

Sajnos már hajnalodott.

 

-          Ideje mennünk! – mondta az egyik.

 

Ahogy megbeszélték, a tengerparton gyülekeztek. Onnan indultak vissza a Boszorkány-szigetre. Mindezt csak azért csinálták, hogy legyen valami vicces is abban a nyomorult életükben, amiben csak kotyvasztanak meg repülnek. Útnak indultak, közben jót beszélgettek:

 

-          Láttátok azt a kisgyereket, aki legurult a lépcsőn? Nagyon vicces volt. És ő maga is nevetett azon, hogy csupa liszt meg méz lett! Erre én még jobban elkezdtem hahotázni. Már a hasam is megfájdult!

-          És ahhoz mit szóltok, hogy egy ember kinyitotta az ajtót és nem történt semmi. Aztán szétnézett és bement, de miközben csukta be az ajtót a küszöbére esett a liszteszsák, így a lakásába zúdult az összes!

-          Képzeljétek a temetőben pedig az egyik szellem annyira megijedt, hogy olyat sikított, hogy az összes társa kimenekült ijedtében. Így aztán csak egyet kellett megijeszteni és az összeset kiűztük!

-          Úgy bizony!

-          Hát ez jó volt! Alig várom, hogy haza érjünk! Teljesen elfáradtam! – mesélték egymásnak a sikereket…

 

Otthon egy romos várban, valahol az erdőben szellemek bújócskáztak, ugyanis a boszik elől ide menekültek, csak nem tudták, hogy ez az ő szigetük! Ajjaj! Lesz most aztán csihi-puhi! A boszorkányok hazaértek, a szellemek pedig mit sem sejtve játszadoztak tovább. De a boszik észrevették őket a levegőből. Rögtön odarepültek. A szellemek nagyon csodálkoztak. Némelyikük arcáról ezt lehetett leolvasni: „Ezek meg mit keresnek itt?”

 

-          Héka! Megint azt szeretnétek, hogy elűzzünk benneteket?

-          Már megint ez nagyképűsködik!

 

Erre a banya eltűnt, a szellem meg keresni kezdte, így elkezdett körbe-körbe forgolódni, a boszi meg egyszer csak megjelent előtte és belekiáltott abba a semmilyen arcába:

 

-          Bummmm! Na, mi van? Tán csak nem berezeltél?

 

Erre mindegyik szellem elkezdett hangosan nevetni.

 

-          Olyan kicsinyesen viselkedsz boszorka létedre!

-          Dedós! – üvöltötték a szellemek.

     

A boszi ugyan nem ezt várta, és kezdett elvörösödni a feje. Nagyon mérges lett, hogy a szellemek így kigúnyolták.

 

            -      Na, vajon most mi lesz? – kérdezte az egyik kísértet.

            -     Mindjárt kipukkad a méregtől! – mondta nevetéstől fulladozva egy másik.

 

A boszi körül már lila füst keringett és olyan arcot vágott, hogy rosszat lehetett tőle álmodni. A szellemek orcájáról kezdett leolvadni a mosoly. Kicsit berezeltek. De még mindig nem mozdultak. Amikor már a boszorkának a szeme is kezdett vörössé válni egy-kettő gyávább elillant. De ahogy a füle zölddé színeződött a többi is elmenekült.

 

Ahogy a szellemek elrepültek, a banya olyan gonosz nevetésben tört ki, hogy az egész sziget zengett tőle…

 

Szegény szellemek! De azért ők sem hagyják magukat, hogy egy elszíneződött arc miatt, csúfot űzzenek belőlük. De az az arc nagyon ijesztő volt! Visszatérnek majd és bosszút állnak! Így tervezgettek az óceán vize felett lebegve:

 

-          Fokhagymával kellene megdobálni őket!

-          Nem, nem! Az nem jó! Az egész város olyan szagban úszott, mikor kiűztek onnan minket! Tehát szeretik a fokhagymát!

-          Akkor valami olyannal kell, ami befogja a köpenyüket!

-          Mondjuk… Festékbomba! HAHAHAHA!

-          Örök nyom! Örökké emlékeznek majd a bosszúra!

 

Közben a banyák a szigeten aludni tértek. Így lesz az igazi támadni! Pont mikor lefeküdtek volna susogást hallottak.

 

-          Ah! Úgyis csak a szél fújja a leveleket!

-          Vagy mégsem! – vágta rá az egyik szellem.

 

És a szellemek igen gyorsan visszatértek és jött a dobálózás. A festékbombák jó nagyot ütöttek és nagy területet borítottak be festékkel. A boszorkák csak úgy menekültek „fülüket-farkukat behúzva”! Nagyon mérgesek voltak, mert nem számítottak ilyenre. Meglepődtek és ezért lehetett őket könnyen eltalálni! Ráadásul a seprűket is eltették már, azért sem tudtak volna menekülni. A szellemek tökéletesen időzítettek. Jól megjárták a banyák! De ahogy elvonultak, nem pihentek, hanem a jövő évi Halloween ünnepét tervezték a szellemek ellen…