Tavaszi versek

 

Benei Zsuzsa: Tavasz

Gyere, kicsi lepke,
szállj le az ágra,
ragyogj föl, csillag,
világíts az ágra,
hullj, eső cseppje,
lágyan az ágra –
hadd dajkáljon száz kis bimbót
hajnal hasadtára.

Csanádi Imre: Tavasz-ébresztő

Ébredj, új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító.

Gyárfás Endre: Ébresztő

Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót. Ébred a hóvirág,
körültekint,
meglesi alvó
testvéreit.
Parányi harangja
messzire cseng:
- Tőzike, ibolya,
ne szenderegj!
Salamon pecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az ÉV reggele:
a kikelet.

Osvát Erzsébet: Május a jókedv...

Május a jókedv,
kacagás,
öröm.
Az utcán,
tereken
emberözön.
Virág a kezekben:
sárga,
vörös,
kék.
Apró zászlót lenget
a sok gyermekkéz.
Dal hangzik mindenütt,
szárnyaló,
szép,
vidám. 

Osvát Erzsébet: Májusnyitó

Tavasz van,
május van újra!
A fasor gyertyáit gyújtja.
Lobognak
száz pici lánggal,
hófehér csipkés virággal.
Fénylenek
tündéri fénnyel,
fényük a felhőkig ér fel.
A rigók
hangversenyt adnak,
kitárul
ezernyi ablak.
A friss szél zászlókat lenget.
Gyöngyvirág csengői csengnek.

Simai Mihály: Tavaszi dúdoló

Szállj ide,
szállj oda,
ez a virágszálloda. Égre nyíló ablaka,
rétre néző ajtaja,

lepkeszárny-függönye,
a csillárja száz bibe.

Szállj ide,
szállj ide!

Mennyi nektár és virágpor!
Ilyet nem lelsz sehol máshol!

Szállj ide,
szállj oda:
most nyílt meg a szálloda. 

Szabó Lőrinc: Nyitnikék (részlet)

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Tornóczi Köles Ildikó: Tavasztündér

Aranyhaja libben
holdsugár tükrében,
Tavasztündér táncol
csillagfényes éjben.
Lágy, selymes hangja
bűvöli a tájat,
dallamára langyos szél
ringatja a nádat.

Táncol a holdnak,
a szélnek, a fáknak,
melengető szívétől
a folyó megárad.

Szikrázó lépte nyomán
jég és hó megolvad,
didergős, zimankós tél
táncától elhamvad.

„Tavasz van, tavasz van!”
Suttogják fák, bokrok,
meghajol egy fűzfa,
s köszöni a táncot.

Vidor Miklós: Virághívogató

Ibolya, ibolya,
vén erdőknek fiatal
mosolya!

Hóvirág, hóvirág,
tárd ki nekünk a tavasz
kapuját!

Kikerics, kikerics,
kiderül az ég fölöttünk,
ha te nyitsz!

Weöres Sándor: Jön a tavasz, megy a tél

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok;
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz. 

Weöres Sándor: Mély erdőn...

Mély erdőn
Ibolya-virág,
Elrejt jól
A boróka-ág.
Minek is rejt az az ág.
Gyere, tágas a világ,
Mély erdőn
Ibolya-virág,

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.
Már közhírré szétdoboltatik:
minden kislány férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák és a maradék.

Péter Erika: Pitypang

Sárga virág vagyok
a zöldellő réten.
Új tavaszkoszorú
fejed tetejében.
Később leszek
szöszkorona,
ejtőernyő, tollbóbita.
A szél szárnyán szállok
könnyedén, szabadon.
Végül megpihenek
okos kobakodon. 

Gazdag Erzsi: Pitypangok

Sárga pelyhes kislibák
tipegnek a réten át.
Nem is libák, virágok,
sárga a bóbitájok.
Gyenge száruk imbolyog,
sárga szemük mosolyog.
Tityegnek és totyognak,
majd a földre potyognak.

S pár nap múlva, mily csoda!
Fehér lett a bóbita.
Tolla nőtt a virágnak,
Könnyen indul a virágnak.

 

Szalai Borbála: Hápi kacsa

Volt egyszer egy kicsi kacsa,
úgy hívták, hogy Hápi.
Alig bújt ki a tojásból,
máris tudott járni.
Pihés volt a feje, nyaka,
szárnya, hasa, háta,
színe pedig, mint a pitypang,
éppen olyan sárga.
Hápi kacs minden reggel
fölkelt kakasszóra,
kapta magát s szaporázva
totyogott a tóra.
Hogy a vízbe toccsanhasson,
mindig csak azt leste...
Fürdött reggel, fürdött este,
jót lubickolt este.
Hát egy napon Hápi kacsa
csodálkozva látja:
hófehér lett nyaka, hasa,
háta meg a szárnya!
Addig-addig mosdott, fürdött
lubickolt a tóba? -
amíg az a szép sárga szín
mind lekopott róla...


Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl


Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No - mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz. -
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.


Horváth István: Száz meg száz kis napocska

Selyemszálú

fű tövében

százezer kis

nap a réten.

Virít sárgán és nevet.

Mit gondoltok,

mi lehet?



Pittypangvirág

sárga szirma

kacag a kék

égre nyílva.

Szára növésnek ered.

Mi lesz abból,

gyerek?



Gyerekláncfű

karikája,

ha van, aki

megcsinálja.

A föld legszebb lánca az,

mert kovácsa

a tavasz.


Szilágyi Domokos: Áprilisi mondóka


Április elseje
bolond nap,
kedvére tesz minden
bolondnak.

Április elseje
csodás nap -
kerítsük sorját a
csodáknak:

Este kél föl a nap,
nem máskor,
elalszik az eból
kutyástól.

Kakukk költ fészkében
verebet,
macskára vadásznak
egerek.

Vakondék vízparton
napoznak,
gímszarvas kopót űz
naphosszat.

Sündisznó sündörög
le és föl:
megretten minden kis-
egértől.

Meggyúl a hó,
ég nagy lánggal,
makkot terem
árvalányhaj.

Liliomot
nyit a kőris,
dorombol a
macskakő is.

Kemence megy
kódorogni,
kutyatejet
legel Bodri.

Róka búvik
tacskólyukba,
tűzre rossz fát
nem tesz Jutka.

Farkast lenyúz
göndör bárány,
cukrot vesz az
irha árán.

Méz vadászik
medvére,
nyalogatja
kedvére.

Csillog-villog
a sötét,
puskát lődöz
a sörét.

Szilvát érlel
a kopár
sziklatetőn
a gyopár.

Nyúl ebédel
agarat,
pocegér sas-
madarat.

Pulit terel
a birka,
leckét magol
az irka.

Szakácsnőt főz
az ebéd,
gazda szolgálja
ebét.

Vérest süt a
vérmedve,
alma búvik
féregbe.

Galamb elejt
vércsét,
pondró, csimasz
jércét.

Horgászt fog a
harcsa,
hogy a vízben
tartsa.

...Lám, egymást érik
a csodák!
Szerencse, hogy csak egy
napon át. 

 

Bars Sári: Tavaszköszöntő

Csivitel a sok veréb:
Télúrfiból már elég!
Zord Február, tova fuss,
Jöjj el hamar, Március
Zsenge lánya, Napsugár!
Kicsi és nagy téged vár.
Arany hajad terítsd szét,
Zöldüljön ki minden rét.
Bontsál szirmot Hóvirág,
Hadd szépüljön a világ.
Fiúk, lányok táncba fognak,
Tavasz, tavasz lesz, már holnap!

 

Donkó László: Tavasz éke

Barkabontó
napsugárka,
mézet gyűjtő
kis bogárka,
rügyfakasztó
boldog zápor,
csöpp levélke
almaágról,
fehér szirma
meggyvirágnak,
tavasz éke
a világnak.

 

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek 
Hoz majd meleget
Nincs több fázás, boldog aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
Minden kislány férjhez adatik,
Szőkék legelébb
Aztán feketék, 
Végül barnák és a maradék.

 

Zelk Zoltán: Tavaszi dal

Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
-Elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!

Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi hová mégy?
-Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!

Egy kettő, három, négy,
te kis madár vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!

 

Kiss Béla: Nyitnikék

Szőlővessző venyige,
rászállott egy cinege
Egy icinke-picinke
dalos csőrű kis cinke.

Dalrafakadt nyitnikék
Nyitni kéne, nyitni már
legyen szép zöld, piros, kék
Erdő-mező rét határ.

 

Csanádi Imre: Tavasz-ébresztő

Ébredj új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat lombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító!

 

Szécsi Margit: Március

Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld,
Jöjj el tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!

 

Osvát Erzsébet: Három cimbora

Sándor, József, Benedek, hozza már a meleget.
Mindhármukon hátizsák, jönnek hegyen-völgyön át.
Elöl Sándor billeg-ballag, a nyomában József baktat.
Hátul szuszog Benedek, cipelik a meleget.
Sándor viszi a mezőre, József viszi az erdőbe,
A megmaradt meleget tóba szórja Benedek.

 

Majtényi Erik: A tavasz

Csipkés rüggyel,
madárfüttyel
köszön rám,
köszön rád,
s majd egy reggel,
ha víg kedvvel
jól megráz egy
almafát,
és a fáról,
minden ágról
szirmok fellege havaz,
földön-égen
csodaszépen
tündöklik fel a tavasz.

 

Mentovics Éva: Tavasztündér

Varázspálcám suhogása
felkelti a vidéket.
A tél végi utazásra 
barátaim kísérnek.

Varázsigém hatalmával 
elaltatom a telet.
Faágakra rásuhintva 
ébresztem a rügyeket.

Virág nyílik ahol járok, 
ágak végén tipegek.
Tündérszárnyam nyomában már 
ott virít a kikelet.

 

Osvát Erzsébet: Hóvirágos zöld szoknyában

Sarkig érő
aranyhajjal,
kék kökörcsin
koszorúval,
hóvirágos
zöld szoknyában
érkezett meg
hajnaltájban.
Elámultam
és megálltam.
Ily gyönyörűt sose láttam.
- Szólj, hát ki vagy?
kérleltem én
- Hogyan toppantál
így elém
Megszólalt
a szépek szépe:
- Nap bújtatott
köpenyébe,
fürge szellő
szárnyára vett,
cinke dalolt
fejem felett.
Vidd el a hírt
nem titok már.
A tavasszal találkoztál.

 

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,
aludtunk egy éven át.."
Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák

 

Móra Ferenc: Fecskehívogató

Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa
nyitogatja kelyhét;
itt a tavasz, lessük, várjuk
a csicsergő fecskét.

 

Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van

 

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy; 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Mikor legutóbb 
jártam itt, 
nyár nyitogatta 
pipacsait,

a nyár nyitogatta, 
temette az ősz; 
és volt, aki vesztett, 
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak 
nyoma sehol, 
fekete csontváz 
a fa, a bokor,

s halotti csipke 
a díszük is, 
az a törékeny 
tündéri dísz,

mit rájuk aggat 
éjszaka 
fehér kezével 
a zuzmara.

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy, 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Egyszerre mégis 
rezzen a táj: 
hármat fütyül 
egy kis madár.

Háromszor hármat 
lüktet a dala, 
vígan, szaporán, 
mint éles fuvola.

Az a fuvolás 
a Nyitnikék! 
Már kezdi is újra 
az énekét:

kék füttyre mindig 
'kvart' lefelé: 
nem sok, de örülni 
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
szívnek és tavasznak 
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, 
de - nyitni kék! 
Fütyülöm én is 
énekét.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
a telet bírni 
illenék!

Bírni és bízni 
illenék! 
Fütyül és elszáll 
a Nyitnikék.

Nyitni kék!
fütyülök utána 
s nézek az eltűnő 
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm, 
nyitni kék, 
hinni és bízni 
kellenék,

mint az a fázó 
kis madár, 
aki sírja, de bírja, 
ami fáj,

akinek tele rosszabb, 
mint az enyém, 
és aki mégis 
csupa remény.

Nyitni kék, indulok, 
nyitni kék, 
fog az én szívem is 
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred 
a hegy, a völgy, 
tudom, mire gondol 
a néma föld.

Ő volt a szája, 
a Nyitnikék, 
elmondta a holnap 
üzenetét:

a hitet, a vágyat 
fütyülte szét, 
kinyitotta a föld 
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék, 
nyitni kék - 
Nyisd ki, te, versem, 
az emberekét!

 

Végh György: Virághozó április

Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

 

Mentovics Éva: Tavasztündér

Varázspálcám suhogása
felkelti a vidéket.
A tél végi utazásra 
barátaim kísérnek.

Varázsigém hatalmával 
elaltatom a telet.
Faágakra rásuhintva 
ébresztem a rügyeket.

Virág nyílik ahol járok, 
ágak végén tipegek.
Tündérszárnyam nyomában már 
ott virít a kikelet.

 

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

 

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

– Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.

Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

– Miért mosolyogsz?

– Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!

A másik fűszál csak most tért magához.

– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!

Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.

– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.

De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

– Meg kell keresnünk a módját!

– De hogyan?

Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

– Én már kitaláltam!

Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.

De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?

A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

– Ki az, mi az?!

– Fűszálacska! – volt a válasz.

Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.

Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.

A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

 

Bolla Gábor: A lepke cipője

Pille Pali egy fűszálon ébredt fel amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta a szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypang ernyőcskék között szállt csapongva és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél-szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt.Így hát lassan leereszkedtt egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hírtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt. - Hát te ki vagy és mit csinálsz itt!? - kiáltott le a pillangó. - H…h… hogy én? K…k…ki vagyok? - dadogta meglepődésében a bogár. - Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod. - A micsodádat? - A cipőmet. Az meg mire jó? - Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának. Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva. -

Bizony, kellene nekem az a cipő, - gondolta, - jól mutatna a lábamon. - Add nekem a lábbelidet te futrinka! - kérlelte. - Szükségem volna rá! - Nem-nem! Nem lehet! - mondta a bogár. - Azt nem adhatom, hacsak… - Hacsak? - Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából! - Rendben, áll az alku! - válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral. Cseréltek, a bogár fogta a port és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megprobált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.
A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem probált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt: - Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! - kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot, meg fehér margarétát. Boldogan lebegett a virágos mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.
 


 

Forrás: http://central.budapesti.info/mesebirodalom/tavaszi_versek.htm